A képekről
A képek ötlete akkor fogalmazódott meg bennem, amikor a kutyámat néztem. A fotelban ült, és olyan képet vágott, mintha valami őrgróf lenne, aki érdeklődve, de kissé lenézően figyeli maga körül a világot. Nagyon viccesen festett.
Lana nekem egy csodakutya. Mindig is féltem a kutyáktól, nem mertem még megsimogatni sem őket. A kislányom pedig még az én félelmemet is túlszárnyalta, akár az autók közé is kiszaladt a járdáról, ha ugatott egy kutya valamelyik kerítésnél. Tavaly úgy döntöttünk, hogy ebből elég volt, ideje szembenéznünk a félelemmel: legyen saját kutyánk!
A választást nagyban nehezítette, hogy hárman háromféle kutyára vágytunk. A férjem amellett volt, hogy valami kisebb kutyus legyen, ami a gyerek méretéhez passzol. A kislányom fekete labradort szeretett volna, én pedig weimari vizslát. Addig-addig egyezkedtünk, néztünk mindenféle kutyákat az interneten, míg végül belefutottunk egy beagle kölyök fényképébe, és elhatároztuk, hogy legyen akkor nekünk is ilyen!
Találtam is egy tenyésztőt, aki nagyon szimpatikus volt, válaszolt minden kérdésemre, és elérhető lett volna nála egy édes kis beagle fiúcska. Utaztunk 130 km-t, hogy megnézzük a kis drágát, teljesen bele voltunk szeretve, de... hazafelé fulladni kezdtem, előjött a kutyaszőr allergiám. Bár addigra már azt hittük, ő lesz a mi kutyusunk, le kellett mondanunk róla. Nem hozhatunk haza egy olyan kutyát, akitől megfulladok.
Fájó szívvel elbúcsúztunk a beagle gondolatától, és elhatároztuk, hogy az allergiám miatt más kutyát keresünk. Olyat, aki nem annyira szökős, mint a beagle, és jól elvan az udvaron. Talált a férjem az interneten egy hirdetést, hogy labrador-vizsla keverék kiskutyák ingyen elvihetőek. Nagyon cukik voltak, a 8 testvér közül már csak néhánynak nem volt gazdi, így mi kiválasztottuk az egyetlen kislányt, aki egy fekete labrador-szerű kutyuli volt.
Vonattal hoztam haza 120 km-ről, nagyon sírt szegény. Igazság szerint nem tudom, melyikünk volt jobban megijedve: ő attól, hogy kiszakítottuk hirtelen az otthonából 6 hetesen, vagy én attól, hogy az ölemben sír egy kiskutya, aki bár nagyon pici még, azért mégis kutya, akiktől én ugye félek. Így utaztunk hazáig, és én észre sem vettem a nagy ijedtségtől, hogy elfelejtettem bevenni az allergia elleni gyógyszeremet. Itthon jöttem csak rá erre, és akkor jött a felismerés: nem vagyok érzékeny a kutyus szőrére!
Így aztán az eredetileg kintinek szánt kutya persze benti lett, pontosabban kinti-benti, mert nagy házőrző, imád rárontani mindenkire, aki a kapu közelébe jön. És ilyen fejjel bűvöl, amikor eszünk - még akkor is, ha egyébként ő 10 perce fejezte be a saját ebédjét.
Mióta kutyánk van, egészen másként viszonyulok a többi kutyához is, és elkezdtem jobban követni a biatorbágyi Mancs-Rancs Alapítvány munkáját is. A képekkel egyrészt a kutyák iránti szeretetemet szeretném kifejezni, mert igazán új élet kezdődött nekünk azóta, mióta kutyások vagyunk. Másrészt tisztelegni szeretnék az alapítvány előtt, és segíteni szeretnék nekik a források megteremtésében. Erről részleteket itt találsz.
És hogy miért steampunk? Mert ékszertervezőként ezt a stílust szerettem leginkább készíteni mindig is, nőként pedig ezt szeretem leginkább viselni. Ez a stílus nekem egy megmagyarázhatatlan, régi szerelem. Valami olyan, amiben otthon érzem magam, és remélem, az általam kitalált kutyusok is jól érzik benne magukat.
Sokan kérdezik a történetekről, hogy megtörtént esetekről írok-e. Nos, nem egészen. A dolog úgy működik, hogy elkészül egy kép, én leülök a gép elé, és írom, ami eszembe jut. Mintha egy hang felolvasna nekem egy szöveget, én pedig lejegyezném. Egészen komolyan mondom, soha nem tudom, mi lesz a sztori vége, csak akkor, ha már odaértem. Azt a történetet jegyzem le, amit a képen lévő kutyák nekem mesélnek magukról.